Komment

A jelszó: nyitottság

2012. 05. 22. • Szerző: gpetrus
A jelszó: nyitottság

Az utóbbi három cikkemben tulajdonképpen nem tettem egyebet, mint a férfiakkal szembeni előítéleteimre helyeztem a hangsúlyt. Természetesen nem alaptalanul...

 

Bár rendszerint azt hangoztatom a szingliség jó, a szingliséggel minden rendben van, de be kell vallanom magamnak a fájó igazságot: ha tehetném, kapcsolatban élnék. Ha akadna olyan férfi és ezt nyomatékosítom, tehát férfi, aki igényt tartana az infantilizmustól tocsogó társaságomra és ez az egyén az én kölcsönös szimpátiámat is élvezné, na, akkor abban a kivételes esetben felhagynék egyedülállóságom minden létező előnyével és belevágnék. Nemrég megismertem valakit, akiben láttam annyi fantáziát, hogy betöltse azt az űrt, amit még évekkel ezelőtt saját magam által kreáltam. Ám hamar rá kellett jönnöm: amíg ő nem nő fel a feladathoz, hogy feladja csapodár életét, addig én teperhetek, kapálózhatok, mind hiába, teljeséggel felesleges. Haragudhatnék, lehetnék dühös, de mit érnék el vele?
Mi értelme volna haragudni valaki olyanra, aki jelenleg pontosan ugyanazt műveli, amit én néhány évvel ezelőtt. Ugyan a stratégiája abnormális, mert olyasvalamiben hisz sziklaszilárdan, ami valójában nem is létezik, és ha egy nap rádöbben, hát kínzóbb lesz a felismerés, mintha szép lassan szoktatta volna magát a gondolathoz: mind szerelembe esünk. Újra és újra. Még ha csalódunk is százszor, ezerszer. A csalódások, a pofára esések földi életünk velejárói. Az élet kisebb nagyobb tragédiák végeláthatatlan sorozata, valami olyasmi, amiből bár köszönjük, szépen szívünk szerint sosem kérnék, de mégis állandóan megtörténik. De kérdem én, a boldog pillanatok nem feledtetik eme tragédiákat? Azok a percek, amikor lubickolunk a boldogságban, amikor esetleg újra érezzük azt a bizonyos bizsergést egy bizonyos személy iránt, az nem mulaszt el minden létező fájdalmat? Még, ha csak egy rövid időre is, de szerintem igen. Mert, ha tetszik, ha nem, de a tragédiák hozzá tartoznak az életünkhöz. Ilyenkor fel kéne adnunk, be kéne dobnunk a törölközőt?
Vagy inkább talpra állunk és megmutatjuk, hogy igen bár jól át dobtak minket azon a képzeletbeli palánkon, de mi mégis vagyunk olyan erősek és kitartóak, hogy bármennyire fáj, legalább érezzük, hogy élünk, és van bennünk annyi spiritusz, hogy a legmélyebb gödörből is kimászunk. Az elmúlt időszak életem amolyan csúcspontja volt. Senkinek nem tartoztam felelősséggel, nem kellett beszámolnom semmiről és a magam egyedüli ura lehettem. Azonban egy idő után mindenki besokall, és még többre vágyik, vagy inkább valami egészen másra. Jóllehet nem volt senki, aki megálljt parancsolhatott volna az esztelenségemnek, mégis esténkét gyakran vágytam arra, hogy bárcsak lenne valaki, aki azt mondja: lassíts! Aki féken tartja örült viselkedésemet és, aki rám szól, ha úgy látja elég belőlem. Így hát elkezdtem szerelem után kutatni, csakhogy akkor még nem voltam vele tisztában, hogy a boldogság hajkurászása nem lehetséges opció. Hisz, ha valaki túl erőszakos módon próbál rátalálni a boldogságára, az hamar ráeszmél, hogy nem lehetséges. A boldogág egyetlen egy módon találhat ránk: ha nyitottak vagyunk és persze, ha nem igyekszünk senkire sem ráerőltetni magunkat. A férfiakkal való ellenszenvem kialakulásának oka is talán az volt, hogy soha senki nem volt megfelelő az elvárásaimnak. Így a legtöbb próbálkozónak hamar kiadtam az útját és tovább szálltam. Jelenleg ugyan a szerelem hiányzik az életemből, de mégis boldog vagyok, mert nem próbálok görcsösen, olyan párt találni, aki megfelelő számomra.
Ha egy nap, mindenféle várakozás nélkül betoppan az életembe az a bizonyos nagy Ő, hát nem fogok habozni, de jelenleg a munkám és a barátaim teszik teljesség az életem. Azt az életet, amit bár nehéz volt rendbe tenni, és amiben egyáltalán nem volt könnyű megteremteni a megfelelő egyensúlyt s talán teljesen nem is sikerült, de mégis jelenleg „tökéletesnek” titulálnék. Sokszor elgondolkodom, hogy vajon érett vagyok-e a szerelemre. Egyáltalán van valamilyen kor, amikor éretté válunk erre az érzelemre? Vagy ez teljességgel kortalan? Bárhol bármikor leszállhat a rózsaszín köd? A választ ugyan nem tudom, csak remélem s bár párkapcsolati tanácsokat tőlem ne kérjen senki, de egyet mondhatok, három a jelszó: nyitottság, nyitottság és nyitottság.

 


Szerző:
gpetrus
Pogány

1991
Követem

« Előző cikk
Következő cikk »
A barátság fontosságaA barátság fontossága
A barátságot becsüld meg, mert sosem tudhatod, mit hoz az élet. A barát az élet pozitív velejárója, és ha ez az ember olyan, ...
Amikor a gyémánt már nem ragyog…Amikor a gyémánt már nem ragyog…
Mint most is, ismét a környezetemből merítek energiát.Talán a téma már elcsépelt és időt múlt, de sajnos ismét új tapasztalatokat ...

Legnépszerűbb cikkek »
Panaszlevél a hotelnekPanaszlevél a hotelnek
Köszönöm, hogy ellátogathattam Hotelükbe! Élményekkel teli éjszakámért cserébe fogadják szeretettel építő kritikámat: ...

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése: