Körülbelül egy évvel ezelőttig annyit tudtam „topikalanyról” (kifejezés lopva a szinhaz.hu honlap róla szóló topikjából), hogy ő Carter doki (Vészhelyzet) szinkronhangja, valamint ő bújt Lucifer bőrébe Az ember tragédiájában. Amolyan földönkívüli lénynek képzeltem, aki nagyon érti a dolgát. Aztán nem sokkal ezelőtt tudtam, hogy a Budapestre költözés egyik vonzata a színházbajárás lesz, így hát utánanéztem egy kicsit, hogy ki is a Nemzeti Színház igazgatója, vagyis bocsánat, vezérigazgatója. Természetesen maga alá temetett az információáradat, amelyből sokmindenre fény derült (és mégtöbb mindenre nem). Például, hogy Kalocsán született 1967-ben, hogy egészen pici kora óta tudatosan készült a színészi pályára, hogy Horvai-Kapás osztályba járt a Színművészetin, hogy aztán később milyen szerepeket játszott/játszik, miket rendezett/rendez. Tévés szerepléseiről, hobbikról, kutyusokról, cicákról, pintyek és porszívók sajátos kapcsolatáról, örökös hajtásról, rohanásról, nemmegállásról, anyáról, apáról, testvérekről, barátságokról, híressé majd sztárrá válásról, karrierről és még rengeteg mindenről tudhatunk meg dolgokat. Könyvet is írtak a művész úrról, ami manapság persze egyáltalán nem meglepő. De mégis szembetűnhet a tény, hogy akkoriban, 2003-ban csupán 36 éves volt. A könyv ennek ellenére szerintem jól sikerült, nem mondható felületesnek, de nem is pedzegeti a különböző témákat nagyon mélyen. Nekem így pont elég volt, olvasmányos, érdekes. Vörös Róbert dramaturg a szerző, Alföldi egyik legjobb barátja, gyakran (ha nem állandóan) dolgoznak együtt.
Szóval mindent összegezve 3 téma ragadta meg a figyelmemet kiemelten. Ezek a következők:
Ø Az igazgatóváltás körüli hercehurca és a közönség reakciója
Ø Első filmes rendezése, a Nyugalom, valamint kicsinyke társadalmunk reakcója
Ø Az idei Lüszisztraté rendezése Horvátországban, Rijekában
Alföldi hivatalosan 2008. júl. 1.-e óta a Nemzeti Színház vezérigazgatója, jan.1. és jún.30. között az előző igazgatóval, Jordán Tamással együtt vezette az intézményt.
Jó kis vitaindító volt – ugyan már rég áttörte a vita fogalom határait - , ami ma is tart. Sokan úgy gondolták, a Bárka Színház vezetőjeként jól teljesített, de ez nem folytatható a Nemzetiben, mert az a „Nemzeti”. Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy kialakult véleményünk legyen erről az egészről, tisztáznunk kell magunkban, hogy mit is jelent számunkra a „Nemzeti Színház”, mit is várunk tőle. Igaz, Alföldi megfogalmazta pályázatában, hogy Nemzeti színház a klasszikus értelemben véve már nincs. Elmondnása szerint a Nemzetinek azzal kell kitűnnie a többi színház közül, hogy a lehető legexpresszívebben fejezze ki korunk világát. Tehát ha jól értelmezem, a cél az, hogy minden darabba bele legyenek fűzve eme modern légkör sajtásosságainak, problémáinak, társadalmi kérdéseinek szálai, hogy aztán a belőlük szőtt hálót ki lehessen vetni a naivan figyelő közönségre. Talán ez volt az oka annak is, hogy 3 éven belül másodszor vették elő a Lear királyt, más szereplőkkel, Gothár Péter rendezésében, Varró Dániel új fordításában. Sokan nem békéltek meg ezzel a húzással és sokan nem békéltek meg a látottakkal sem a sok véres jelenet és káromkodás miatt. Nincs ezzel semmi gond, azt gondolom, mindenkinek joga van saját önálló véleményt alkotni. De érdemes lenne azon is elgondolkodni, hogy miért hagyta el a színészek száját annyi kevésbé szalonképes kifejezés.
Visszatérve arra, hogy ki mit ért „Nemzeti” alatt, én teljesen elfogadom az igazgató úr álláspontját és innentől kezdve már csak az érdekel, mennyire tudják ezt tartani. Az eddigi tapasztalataim alapján pozitív a véleményem. 3 darabot láttam, mindhárom tragédia, Shakespeare, Schiller, Botho Strauss – azt hiszem, jó ízlésem van J. Szerény véleményem szerint a repertoár kellőképpen változatos, utána lehet nézni a honlapon és persze a színházban is. És mivel a Nemzeti Színháznak, azért mert „Nemzeti”, attól még szabad, sőt kell is merésznek lennie, így találkozhatunk különlegesebb, extrémebb előadásokkal, rendezésekkel is. Ezek közé sorolnám például Alföldi Ármány és szerelem rendezését, Botho Strauss A Park című drámáját, a János vitéz I, II-t, a Bánk bán- juniort. Ajajj, mind Alföldi rendezés. Na ebből hogy fogok jól kijönni. A felsoroltakból a legelső az, amelyik talán a legnagyobb sikert aratta. Bemutatása 2009 októberében történt a Művészetek Palotájában, 2010 februárjától a Nemzeti is játssza. A rendezés különlegességét az Óbudai Danubia Zenekar adja, valamint sajátos és hatásvadász vonás Vásáry André szerepeltetése is. Ez most bejött, valljuk be, a művész úr visszafogta magát, nem volt semmi olyan, amitől az orrunkat olyan nagyon húzhatnánk. Hm, tettem magamban egy néhány perces kitérőt és elgondoltam, hogy mi lett volna, ha A park került volna a MŰPÁ-ban bemutatásra, amelynek fetételezhetően sokkal nagyobb a befogadóképessége, így lehet, hogy mégtöbb ember fejezte volna ki nemtetszését, és menekült volna a nézőtérről. Na jó ez most gonosz volt. Azt hiszem, ez az a lépés, amit még Alföldi Róbert sem mert volna megtenni. Apropó, A park. Botho Strauss kortárs német drámaíró műve. Hazájában 1983-ban mutatták be, majd 2009-ben végre hazánkba is megérkezett. Hogy mennyire végre, ezen persze lehet vitatkozni. Azt hiszem ez az a darab, amely teljesen megosztotta a publikumot. Állítólag néhányan távoztak az előadásról, mások viszont ahányszor csak tudták, újranézték. Én egyszer láttam, nos ez az, amit nem szabadott volna tenni. Elegendő ahhoz, hogy hasson de nem elegendő ahhoz, hogy kellőképpen megértsem. A darabot következő évadtól nem játszák, hogy miért, nem tudom, valószínűleg összetett oka lehet.
Ezzel a művel kapcsolatban jutott eszembe az igazgató úr egy korábbi kijelentése. Mégpedig az, hogy nagyon fontosnak tartja a közönségnevelést, a nézőkkel való kommunikációt. Példának hozta fel, hogy Amerikában vannak úgynevezett közönségreggelik az előadások előtti napokban, ahol svédasztalos kellemes légkörben beszélgethet egymással színházi ember és potenciális, leendő néző arról, hogy mégis mit is lehet várni a műtől, mi az, amiben más lesz, mint az eddigiek. Ez valóban egy jó irány és talán folyamatban van, úgy veszem észre. Vannak nyilvános főpróbák a premierek előtt, vannak közönségtalálkozók, ugyan az előadások után. A park esetében azonban tényleg szükség lett volna ezekre a közönségreggelikre. Érdekes volt és hatott, de a sok mitológiai elemet például nem értettem teljesen, így utólag olvastam utána. Nagyon sokáig nem engedett el, lekötötte a gondolataimat és ezt nagyon szeretem :). Mindenesetre nem lehet felróni azoknak, akik előadás közben hagyták el a nézőteret. Tudomásul kell venni, hogy nem mindenki tudja elfogadni a színpadi meztelenséget, csúnya szavakat vagy a nagyon sokkoló, világvége hangulatú jeleneteket. Persze részükről sem lenne muszáj olyan agresszívan és lekezelően támadni Alföldit és a Nemzetit. Akárhogy is vesszük, komoly megfeszítő munka folyik ott, amelynek gyümölcse sokunk számára szerez néhány kiváló pillanatot. A keserű politikával nem szeretném megfűszerezni az itt megfogalmazott gondolataimat és csak remélni tudom, hogy nincs okunk az aggodalomra.
Dehogy ne csak a Nemzetiről fecsegjek, térjünk át egy picit első filmes rendezésére, a Nyugalomra, majd pedig a horvátorzsági Lüszisztraté rendezésére.
Szóval adott a 2007-es év második fele és a 2008-as év eleje. Ez az a periódus, amelyben topikalany talán egy másodpercet sem unatkozott. A Nemzeti körüli felhajtás mellett még ott volt a Nyugalom is, na persze nem az ő számára. Természetesen hiába film és hiába valami egészen új az ő életében, ez is nagy port kavart, megzavarta a mélyen tisztelt publikum lelkivilágát, így aztán egy aprócska kis jelenet láttán már rohanunk is feljelenteni meg megzsarolni. Hogy már megint mit talált ki ez az Alföldi, megint szexualitás, meztelenség. Hát igen, utánajárni egy kicsit pontosabban már túl nagy luxus lenne és persze így kényelmesebb, meg jól is esik. A média pedig befolyálhatóságból, szenzációból, hatásvadász sztori kreálásából kitűnőre vizsgázhatna. Az már igazán nem számít, hogy sok művész több hónapos kemény munkája van benne. Szerintem a film meglehetősen jól sikerült, a regény persze jobban magával ragadott és voltak szálak amiket hiányoltam a filmes változatból, de ez egyéni rigolya, gondolom időhiány, pénzhiány is közrejátszott. Mert ugye a film Bartis Attila A nyugalom című regénye alapján készült, a rendezésre Bodzsár István producer kérte fel a művész urat. A filmbeli jelenetek pedig jóval szolidabbak azoknál, mint amikkel a könyvben találkozhatunk. A történet anya és fia közötti rendkívül sajátos, szélsőséges, szeszélyes, kiélezett kapcsolatról szól, drámai és sokkol. Ebben az esetben nem volt jogos az Alföldi-ellenesség, minőségi alkotás született és ért el szakmai sikereket, de ez már annyira nem volt érdekes a média nevű tudományág számára.
Ugorjunk egy kicsit az időben, mondjuk 2010 februárjára és Horvátországba. Igazgató úr Arisztophanész Lüszisztratéját rendezi Rijekában. Ezzel egyidejűleg a magyar média visszhangzik attól, hogy a darabot reklámozó plakáton egy rózsaszín marcipánfallosz látható. Ez persze népünket nagyon megdöbbentette és mély letargiába tuszkolta, a horvátok azonban normálisabban, mosolyogva viszonyultak a témához, legalábbis igazgató úr állítása szerint. Főhősünk nem értette, miért verte ki a biztosítékot a plakát hazánkban és miért nem inkább azzal foglalkozunk, hogy miről is szól a darab. Be kell valljam, erre én is felkaptam a fejem. De azért nem botránkoztam meg, csak egy gúnyos mosoly villant fel arcomon a cikk olvasása közben. Provokálni csak azt lehet, aki hagyja magátJ. Azt hiszem, nem igazán befolyásolná a darabhoz való viszonyulásomat, nem akadályozna meg a megnézésében, ha az lett volna előzetes tervem is. Először azt gondoltam, hogy mégicsak butaság volt így bemutatkozi egy külföldi országban. De most úgy látom, jobb volt, mintha mindez szerény kis országunkban történt volna. Hiába, a tengernek, napfénynek, mediterrán hangulatnak megvan a maga varázsa. Lehet, hogy a horvát nép optimistább és vidámabb, mint a miénk.
Ha valaki ezzel a témával kapcsolatban Alföldi ellen van, megértem. Média ide vagy oda, biztos sokan vannak, akik ezt kevésbé vagy egyáltalán nem tudják tolerálni. Ezen nem kell felháborodni, el kell fogadni és tényleg csak alkalomadtán, nagyon ritkán nyúlni hasonló tartalmú eszközökhöz. A plakáttal bármelyik járókelő szembemehet, tehát nincs választása, hogy látni akarja-e vagy sem. A színházban történő meztelenség, szexualitás teljesen más, mert a potenciális néző kezében van a döntés.
Robit ( egyszer muszáj csak így megneveznem) lehet nem szeretni, utálni, de azt nem nagyon szabadna mondani, hogy nem ért a szakmájához. Én tényleg nem vagyok kompetens színház témában, de azért ha valaki 7 éves kora óta tudatosan készül erre a pályára és minden tőle telhetőt megtesz érte, rengeteget olvas és tényleg minden perce ekörül forog, akkor ez elég meggyőző számomra. Persze nem garantálom, mindig minden tetszeni fog, ami az ő nevéhez kötődik, de nagyon tisztelem és becsülöm, viszont cseppet sem irigylem.
Sokszor ő hívja ki maga ellen a sorsot, szeret provokálni. Sokan kérdezték már tőle, hogy „direkt provokálsz, ugye”? Mire ő - ha valaki szokott nézni vele készült interjúkat, tudja miről beszélek- ártatlanul, boci szemeivel megrázza a fejét, hogy nem, ez nem igaz. Szerintem meg az. Provokálni ebben a szakmában jó dolog lehet, mert felkelti a nézők figyelmét, akik felkapják a fejüket, elkezdenek vitatkozni, kommunikálni a daraból egymással, a színházi emberekkel. Csak közben páran nagyon ingerültek lesznek, hogy hogyan merészelt valaki ilyen szörnyűséget alkotni és ez akár botrányhoz is vezethet a közönség megosztásán felül, amit topikalany sem nagyon szeret elvileg. A negatív visszhang általban jogos egy bizonyos fokig az alkotásai esetében, mert olyat senki sem tud alkotni, ami mindenki tetszését elnyeri. De tény, hogy egy jó adag agresszív, ostoba, alaptalan támadás is kijut neki időközönként, sajnos túl gyakran.
Igen, ilyen a mi társadalmunk. Rosszindulatú, irigykedő azokkal szemben, akik keményen dolgoznak és sikereket érnek el- bár lehet, hogy ez az egész emberiségre jellemző valamennyire. Befelé fordulunk és nehezen tudunk nyitni. Félünk az újtól, attól, ami kicsit másabb az átlagosnál. A színháznak több feladata van, amik közül természetesen a legfontosabb, hogy szórakoztasson, megnevettessen minket. De szükség van az éles társadalomkritikákra is, a sokkolásra – tudom, sokszor haszáltam ezt a szót, nem véletlenül-, humorra, iróniára, sírásra és nevetésre egyaránt, szembesítésre de legfőképpen a szembesülésre. Igy válhatnánk picit nyitottabbá. Hagynunk kellene magunkat szembesülni, hogy a mű kivethessse ránk hálóját. Kegyetlen dolog ez. Azt hiszem a legnehezebb az életben őszintének lenni őnmagunkkal. Tudomásul venni a rosszat és megpróbálni ellene tenni. A világot ezáltal és társadalombíráló darabok által nem fogjuk megváltani, de a sajátunkét talán szebbé tehetnénk. Csak ne dugnánk homokba a fejünket.... Ha már beszélgetünk egymással egy olyan darabról, amelyik nagy hatással volt ránk és fel véltük fedezni benne korunk aktuális problémáit, az már nagyon jó.
Várom a következő évadot, még egy hónap. Kíváncsi vagyok az új előadásokra a Nemzetiben és más színházakban is egyaránt.
