A Drive kiszámíthatatlan alkotás. Az előzetesek alapján Fast & Furious jellegű pörgés volt kilátásban, az első jelenetek lassan hömpölygő drámát ígérnek, a félidőben pedig váratlanul érkezik a naturalisztikusan ábrázolt brutalitás. Bármilyen furcsa, ezek az összetevők tökéletes egyveleget alkotnak, annak ellenére is, hogy a film semmiféle kapaszkodót nem kínál a nézőnek; nincsenek flashback jelenetek, kevés a kiegészítő információ, ami pedig van, az is késleltetve kerül közlésre, vagy komoly odafigyeléssel kell kibogozni. Az első, egyébként roppant ügyesen mozgatott jelenet egy CB-rádión keresztül vázolja fel az alaphelyzetet, méghozzá úgy, hogy a névtelen városi cowboyt alakító Ryan Goslingnak csak sajátos másodállásával kapcsolatos tudnivalókat kell gépiesen ismertetnie. Nappal kaszkadőr, éjjel pedig a gengszterek sofőrje, hidegvérű profi, aki rezzenéstelen arccal végzi munkáját. Ámde feltűnik a színen a vonzó szomszédlány, Irene (Carey Mulligan remekel), akinek érkezésével csőstül jön a baj...
No, azért Goslingnak, aki egyébként maga választott rendezőt a projekthez, minden segítsége megvolt egyszemélyes küldetésének végrehajtásához. A dán illetőségű Refn képes arra, amire csak nagyon kevesen: stílusosan alkotni. Mert lehetne méltatni a feszültségkeltés eszközeit, a rendhagyó megoldásokat (autósüldözés aláfestő zene nélkül), a kifinomult operatőri munkát, vagy a lendületes soundtrack-et, a Drive igazából egyetlen szóval jellemezhető: stílusos. Esetleg egy hangzatosabb kifejezéssel élve: az év egyik legjobb filmje.
