Felébredek. Éjszaka van, de a félhomályban ki tudom venni a tárgyakat. Itt egy szekrény, ott az íróasztalom, látom a kezeimet, minden újra normális. A pár perccel ezelőtt tapasztalt élmény számomra csak egy álom volt. Számomra.
De van, akinek ez a valóság.
A vakság a látás részleges, vagy teljes hiánya.
Ahhoz, hogy az ember a vakság fogalmát kellőképpen át tudja érezni, valamint felfogni, hogy pontosan mit is jelent, milyen lehet annak az embernek, aki vak, nos… nem elég csupán elképzelni. Annál ez sokkal mélyebb. Meg kell tapasztalni. Itt persze nem arra gondolok, hogy szúrjuk ki a szemünket, nem, ennél van egy sokkal humánusabb lehetőség.
A Láthatatlan Kiállítás egy olyan világba kalauzol el minket, akik látunk, ahol ezt az érzékszervünket nem használhatjuk. Nem azért, mert becsukjuk a szemünket, egyszerűen képtelenek vagyunk rá. Bevezetnek egy fekete terembe és nem látunk. Semmit. Úgy, mint a vakok.
Különös elmenni egy olyan kiállításra, amit nem is láthatok, de ennek egyszerűen pont ez a lényege. Nem lesz unalmas, hisz egyben megtapasztaljuk a vakok világát, valamint a saját, kevésbé használt érzékszerveink is előtérbe kerülnek. Több, teljesen elsötétített teremben, különböző életszerű helyzetekben találhatjuk magunkat akár egy hídon állva, akár egy konyhában vagy egy zajos, forgalmas városban. Csupán a tapintás, a hangok és az illatok nyomán tudunk előre haladni.
Volt egy vezetőnk is. Miközben mi botladoztunk és szorosan egymásba kapaszkodtunk nehogy elvesszünk a csoporttól a sötétben, kiválóan mutatta az utat. Ő vak volt. Az ő személyisége tette számomra igazán felejthetetlenné ezt a kiállítást. Mielőtt rátérnék, megemlíteném, hogy azért használom csak azt a kifejezést, hogy vak, mert a vezetőnk kifejezetten ezt kérte. Azt mondta, hogy vannak olyanok, akik meg is sértődnek, ha például úgy hívják őket, hogy világtalanok, ugyanis nekik van világuk, csupán másképp „látják” azt. Szerinte egyszerűen csak hívjuk úgy őket, hogy vakok, ebbe a szóba nincs semmi sértő.
A vak férfi mesélt a saját életéről is, elmondta, hogy hogyan lett vak, a tapasztalatait ezzel kapcsolatban, lehetett tőle kérdezni, válaszai pedig nagyon személyesek, viccesek és megdöbbentőek voltak. A hangja mély orgánumú volt és nagyon megnyugtató. Elárulom, mikor egy óra vakság után kiértünk a fényre visszafordultam, hogy a saját szememmel is lássam őt. Középkorú lehetett, barna hajú és fekete szemüveget viselt. Pillanatok alatt eltűnt a sötétségben, ment, hogy a következő csapatot megnyugtassa, hogy minden rendben van, ugyanis mesélte, hogy volt olyan vendég, aki teljesen kikészült mikor belépett a szobába és ráborult a sötétség. Mikor eltűnt a szemem elől tudtam, hogy nem így fogok rá visszaemlékezni. Ő volt a Hang, aki bevezetett egy különleges világba, aki megmutatta, hogy az ő élete is egy teljes, szép és egész világ.
Oláh Szilvia
