A fényképezőgép előfutára a camera obscura volt. Ez olyan "sötétkamra", amelynek egyik falába lyukat fúrtak. A lyukon keresztül a szemközti falra vetítődik a külvilág fordított, színes képe. Az első beszámolót Ibn Al-Haitman arab tudósnak köszönhetjük 997-ből. A reneszánsz korában Leonardo da Vincit is foglalkoztatta ez az egyszerű optikai eszköz.
Az olasz tudós és író, Giambattista della Porta a XVI. század végén lencsés camera obscurát szerkesztett.
A XVIII. századi képzőművészek már gyakran használtak különféle típusú camera obscurákat a természet pontos másolásához (pl. tájképfestéskor). Még ehhez is komoly rajztudásra volt azonban szükség, ezért tovább keresték a képek mechanikus rögzítésének módját.
A XVIII. századi képzőművészek már gyakran használtak különféle típusú camera obscurákat a természet pontos másolásához (pl. tájképfestéskor). Még ehhez is komoly rajztudásra volt azonban szükség, ezért tovább keresték a képek mechanikus rögzítésének módját.
A XVII Század elején, 1727-ben Heinrich Schultze német orvos krétaporral és ezüst-nitráttal bevont papíron írásokat volt képes reprodukálni. Bebizonyította, hogy az ezüstsók elsötétedését - ezt a jelenséget már legalább a XVI. század óta ismerték - nem a hõ, hanem a fény okozza. Napfény segítségével "írt" szavakat a sókra, ám a képek rögzítését nem kísérelte meg.
1802-ben t. Wedgewoodnak sikerül ezüst-kloriddal érzékenyített papíron és bőrön képet felfogni, nemsokkal utána Humphry Davy fedezi fel az ezüst-jodid fényérzékenységét.
Kezdetben Joseph Niépce a camera obscurával kísérletezett, majd később legalkalmasabbnak a fényre keményedő bitument találta. (8 órás expozícióval) Bitumennel bevont üveglapon már képes volt VII. Pius pápa képét reprodukálni. 1826-ban sikerült megörökíteni ónlemezen az ablakából nyíló kilátást, ezt tekintjük az első tartós fotónak, ami ma Austinban található. Miután megismerkedett Daguerrel, szövetséget kötnek a találmány tökéletesítésére.
Daguerrenek 1837-ben, 10 évnyi kísérletezés és kutatás után sikerült elkészíteni az első dagerrotípiát, ezüst jodiddal érzékenyített ezüstözött rézlap az expozíció után higany gőzével vált előhívhatóvá a kép. A technikát a nagyközönséggel 1839-ben osztotta meg, anélkül hogy szabadalmaztatta volna. Cserében a francia kormány élethosszig tartó járadékot biztosított neki. Ekkor még nem dolgoztak ki megfelelő sokszorosító eljárást, a képek egy példányban készültek.
Újabb mérföldkövet Fox Talbot felfedezése jelentett, sikerült megvalósítania a fényképek sokszorosíthatóságát. Ő jódezüsttel preparált papírlapokat tett ki a fény hatásának a kamerában, azután azt vasvitriollal, majd galluszsavval kezelve egy negatív papírképet kapott, amelyről klórezüsttel preparált újabb papírlap segítségével tetszés szerinti másolatot készített és rögzített nátrium-thioszulfáttal. Sir John Herschel javasolta Talbot-nak a nátrium-tioszulfát használatát fixáláshoz és a "photography", "negative" és "positive" kifejezések használatát.
A fotografálás gyorsan terjedt a világon, akkor születik meg Petzval József találmánya, a „Petzval-féle objektív”. Ez egy nagy fényerejű akromatikus kettős objektív, amelyekkel a másodperc töredékére lehetett csökkenteni az addig szükséges 5–20 percnyi megvilágítási időket. 2 fajtája a nagy nyílású arcképobjektív és a kisebb nyílású, de ugyancsak fényerős tájképobjektív. Szabadalom hiányában a francia optikusok húztak belőle hasznot, akik Petzval találmányát „német lencse” néven forgalmaztak elég silány minőségben.
Antoine-Francois-Jean Claudet, aki egy londoni műterem tulajdonosa volt, észrevette, hogy a piros fény nem hat a fényérzékeny lemezekre, ezért biztonságosan használható a sötétkamrában.
Sokan hamar felismerték a kínálkozó üzleti alkalmat, Európa-szerte sorban nyílnak a fotóműhelyek, melyek nagy részében dagerrotípiákat, főleg Angliában pedig talbotípiákat készítenek. Ez a korabeli arckép-miniatűr festőkből élénk tiltakozást váltott ki, bár érdekes módon sokan közülük választották a fényképezést, mint új, kenyérkereseti lehetőséget.
Az első „3D-s” felvételt Sir David Brewster, a kaleidoszkóp feltalálója nevéhez köthetjük. A lencsés sztereónéző készüléket 1849-ben szerkesztette, optikusa Jules Dubosq volt. Ekkor még két külön felvételt készítettek. A térfénykép olyan kettős fénykép, amelynek két felét két szemmel egy időben szemlélve, térhatású képet látunk. Térélményt kizárólag sztereónézőn keresztül nyújtanak. Többnyire műszaki és térképészeti képek készítéséhez használták.
1851-ben az angol Archer nedves eljárást dolgozott ki az előhívásra, így lehetővé téve a tetszés szerinti sokszorosítást. Ezzel egy új korszak nyílik a fotográfia történetében, az üveglemezes-jódkollódiumos eljárás időszaka. Az 1850-es évek közepétől a másolatokat albuminpapíron hívták elő. Mielőtt a papírt fényérzékennyé tették volna, tojásfehérjével kenték be. Ettől a felülete csillogó lett, és a képek minősége is javult. Az albuminpapírt az I. világháborúig használták.
Ezzel egyidőben már igyekeztek megoldást találni egy másik problémára: a színes felvételek készítésére. Clerk Maxwell 1861-ben híres kísérletében bebizonyította, hogy három színből összeállítható az összes többi. Ezáltal a színes fényképezés lehetőségét is megteremtette. Kék, vörös és zöld szűrőkkel készített fekete-fehér felvételeket, majd ezeket a megfelelő fénnyel megvilágítva egymásra vetítette és megkapta a teljes színes képet. Az első ilyen képet Thomas Sutton készítette Maxwell útmutatása alapján.
A fényképezés történelmében újabb fordulópontot Maddex zselatinemulziós technikája jelentett, aki 1871-ben publikálta találmányát. Ettől fogva vált a fotográfia mindenki számára elérhető közkincsé. Hamarosan megjelennek a mindenki számára könnyen kezelhető kis készülékek, és ezzel az egész világon tömegek számára lett divattá a fotografálás, mind kellemes időtöltés. Ez a színvonal csökkenését is eredményezte, ugyanis a nedveslemezes eljárás korszak fényképészei jól képzett szakemberek voltak: egyedi stílussal dolgoztak, valamint értettek a képek retusálásához is.
Az első fotóanyagok csak a kék színre voltak érzékenyek, a látható, és az UV sugarak egy részére, a nem látható tartományból. Vogel fedezi fel a színérzékenyítésnek azt a módszerét, melyen az mindmáig alapszik: megfelelő fényelnyelésű festékanyagok adagolását a fényérzékeny anyaghoz, azonban még csak zöldig sikerül kiterjesztenie az érzékenységet.
1888ban sikerült először kollódiumból tiszta filmlapokat készíteni. A 2,54 mm vastagságú anyagot John Carbutt találmányát Carbutt's flexible negative film néven hozták forgalomba, de 1887-ben Hannibal Goodwin is készített filmet nitrocellulózból és kámforból, amiért hosszan pereskedtek. Mindeközben George Eastman Kodak-rendszere meghódította a világot. A rollfilm feltalálása kiemelkedő fontosságú a mozgókép-készítés megvalósításához (1895). Valamennyi 1949 előtt gyártott tekercsfilm, valamint az 1938-at megelőzően gyártott leica méretű filmek nitrát hordozóra készültek.
A közvetlen színes felvételt véglegesen megoldotta a három egymásra helyezett emulzióréteggel ellátott monopack filmre történő rögzítés. Az eljárás eredeti szabadalmát L. Mannes és L. Godowsky jelentették be 1923-ban.
Gáspár Béla 1934-ben teremtette meg a róla elnevezett „Gáspár-color" eljárás feltételeit. Ez a színroncsolás elvén alapszik, ennek háromrétegű színes fotográfiai eljárássá való fejlesztése szintén az ő nevéhez fűződik. A rétegekben rögzített színezékek az ezüstkép előhívása, majd megfelelő összetételű, redukáló hatású színroncsoló oldatokban való kezelése után az ezüstképpel együtt elhalványodnak, kémiailag elroncsolódnak, így a rétegben levő negatív ezüstképnek megfelelő pozitív színezékkép keletkezik. Ezzel a módszerrel pozitív képről másolva közvetlenül pozitív színezékkép nyerhető.
A színeket teljesen valóságosan visszaadó filmre, a színes fotográfia valódi megszületésére 1935-ig várni kellett, amikor a Kodak piacra dobta az előző évben kikísérletezett Kodachrome nevű filmjét.
1937-ben Dr. Edwin Land több évnyi kutatómunka után megalapította Polaroid Corporation nevű cégét, célja hogy olyan kamerát fejlesszen ki, amely azonnal, helyben elő is hívja a képet. 10 éves fejlesztőmunkára volt szükség ahhoz hogy 1947-ben végre bemutathassa ezüstdiffúziós „rögtönkép” kameráját. Szinte azonnal jelentős sikereket ért el, bár majdnem 10x annyiba került, mint a hagyományos fényképezés.
1959-ben került forgalomba az első teljesen automata fényképezőgép, az Agfa Optima.
A polacolor az első színes polaroid eljárás, 1963-ban szabadalmaztatta Land. Elterjedését jól mutatja, hogy az 1980as években átlagosan naponta 4 millió felvételt készítettek Polaroid gépekkel.
Az 1960-as években a NASA az analóg képjeleket digitálissá alakította, hogy biztosítsa a megfelelő továbbíthatóságot a Földre.
1964-ben a Pentax kifejlesztette a TTL azaz az optikán keresztüli képkereső-rendszert, amivel a ma megszokott módon a keresőbe nézve közvetlenül az objektív által rajzolt kép vált láthatóvá.
1972-ben szintén Land, egy új géptípust ismertetett – az SX-70 Camerát (fantázianevén Aladdint) Az expozíciót követően, a gép „kidobja” a 8,9x10,8 cm-és képet (a hasznos felület 8x8 cm), amely néhány percen belül, a fényképező szeme láttára nyeri el színeit, anélkül, hogy bármit is le kellene hántani róla.
1986-ban a Kodak mérnökeinek sikerült elkészíteni az első megapixeles érzékelőt, amely 1,4 megapixelt volt képes rögzíteni: megszületik a digitális fényképezés.
wikipedia alapján
