Ez azonban valószínűleg lehetetlen, és talán ez volt Gaspar Noé célja, hogy olyan művet alkosson, ami kellőképp megbotránkoztató, meghökkentő és éppen ezért felejthetetlen. Nem véletlen, hogy 2002-es cannes-i bemutatásán a nézősereg 10 %-a hagyta el a termet 20 perc után. Holott érdemes végignézni, mert egy nem mindennapi világot tár elénk a rendező, de főleg nem mindennapian. Legalábbis nem egy olyan világot, amiben az emberek többsége mozog, és ezt úgy mutatja be, olyan eszközöket használ közben, amitől a néző már pár perc után fizikailag rosszul érzi magát, mégse tudja levenni a szemét a filmről.
A középpontban egy pár áll, akik elmennek egy buliba, majd külön távoznak, és a nőt útközben egy aluljáróban kegyetlenül megerőszakolja és megveri egy férfi. Történetileg semmi különös, a szerelem és a bosszú áll a középpontban, mint egy elcsépelt ötlet. De nem is ezen van a hangsúly, hanem minden máson.
Már eleve a tény, hogy a stáblistával kezdenek, abból sejthető, hogy az egész film hátulról előre halad majd. Tulajdonképpen lineáris szerkesztésű, mivel sorrendben vették fel a jeleneteket, és sorrendben is vannak egymás után, épp csak feldarabolták pár perces részekre az egészet, majd a végén lévő darabkákat szép sorjában az elejére helyezték. Ez némileg csökkent a nyomasztó hatáson, ugyanis a végére túl vagyunk a nehezén, és akárha happy end lenne, de ez becsapás, mert addigra tudja a néző, hogy a visszafordíthatatlanul végzetes dolog megtörtént.
Amire az első bekezdésben utaltam, és azóta is utalgatok, vagyis a nyomasztás, a hangulat lerombolása a rendező elsődleges célja. Ehhez a legfontosabb hatáskeltő eszközök a filmben a színek, a zenék vagy inkább zajok és a kamera mozgása. A fent említett kezdő stáblista is már fekete-pirosban (ritkán fehérben) pompázik, majd bekapcsolódik a szövegek vibrálása, és végül a dobverés, mint aláfestő zene, ami tetézi a rossz benyomást. A film sokkoló első 3/-4-ében a feketés pirosas ördögi színvilág, a különböző hangok és zajok és a folyamatosan mozgó, forgó kamera már sokaknál kiveri a biztosítékot. Ha ez nem lenne elég, akkor ott van az a 27-28 hertzes frekvenciájú, alig érzékelhető háttérzaj, amit az első 30 percbe kevertek, csak úgy a felkavaró hatást növelendő.
Egészen a csattanóig, vagyis Alex megtámadásáig az egyre erősödő undor és rosszullét érzése veszi körül a nézőt, majd abban a jelenetben ez betetőzik, csakhogy még hozzájárul a borzasztó tehetetlenség is, amit a bántalmazás során tapasztalunk. Az egészen idáig tartó állandó kameramozgás itt megáll, de csak ennél az egy jelenetnél, jelezve, hogy a film elérkezett a legfontosabb pillanatához, és ezt bizony „nyugodt” állapotban kell végignézni. Ez után a leírhatatlanul szörnyű jelenet után egyre tisztul a légkör, a kamera is lassabb tempót vesz fel, a színek is egyre vidámabbak lesznek, a zene is muzikálisabb, tehát ahogy közeledik a vég/kezdet, úgy csökken a feszültség, és megnyugszanak az idegek.
A záróképben, ahogy elkezd körbe forogni a kamera, majd egyre gyorsul, az alatta szóló tragikus hangvételű dallammal, ez mind azt a célt szolgálja, hogy visszarántson a boldogságból; a kamera forgása visszapörgeti az időt, és emlékeztet, hogy itt kezdődik a tragédia, ez egyáltalán nem a happy end, végül ráteszi az i-re a pontot a vibrálással és a zajjal, amivel az egész kezdődött.
A történetnek ez a mondat ad keretet: „Az idő mindent elpusztít.” Ez a megállapítás a film legelején és a legvégén is elhangzik, de nem része a történetnek, csak értelmet kölcsönöz neki. Ugyanis, ha ennek igazából indulunk ki, akkor vissza kell forgatni az időt. De a címből látható, hogy ez lehetetlen, Noé mégis megpróbálja. Azonban kiderül, hogy valóban lehetetlen, mert akárhogy is forgatja, ugyanoda jut, az eseményeket nem lehet megváltoztatni.
