A lépcsőházban megállít a házmester: minden titokra, és pletykára kíváncsi. Kielégítem a pletykaszomját, majd meghallgatom a leghosszabb élettörténetet, amit ember eddig megélhetett. Még mindig türelmes vagyok és szótlan. Megunja társaságom, elköszön. Lassan indulok el mellőle, de már legszívesebben rohannék. Kiérve az ajtón látom, havazik.
Órákig készülődtem, hogy habár ő mindig szépnek lát, ma különösen levegyem a lábáról. Kievickélek az utcára, már gyújtanám a cigit, amikor a szomszédos templom udvaráról tömeges szempárok merednek rám kérdően!- „Vajon mi örömet lelhetek a cigiben?”- gondolhatják. Egy pillanatig rosszul érzem magam, aztán eszembe jut: ezek mind csak álszent, hazug emberek, akik a szegényektől lopnak, és csak lelkiismeretük kicsiny megnyugtatásáért járnak misére- hiába. A lelkük már elkárhozott. Nyugodtan gyújtok rá, és indulok a közért felé. Még van időm a buszindulásig, amivel a városba megyek, hisz ott vár rám. A közértbe érve régi ismerőssel találkozom. Egy faluban éltünk, ismer mindent rólam, szeretné bepótolni a találkozásunk óta keletkezett űrt. Elmesélek ezt, azt, de már nyugtalanul. „ Sietek, csak egy cigire ugrottam be, megy a buszom” –rázom le, és már sietek is a pénztárhoz. Kiértem, de a busz még sehol. - Egy kis hó és megáll minden? Várok, újra rágom a cigit, végre itt van. Fiatal sofőr, talán még nálam is fiatalabb. ( Ha fiatal, biztosan sietni fog, és hamarabb odaérek hozzá) De a busz csak tötyög. Rozoga roncs, a srác csak szenved, te jó ég, sosem érünk fel a városba. „Sietek ember, nem tudsz gyorsabban menni?” – Nem tud. A hó csak hull és hull, még inkább megnehezíti az oda utamat. Nagy nehezen beérünk, és leszállok. Már hív, még pár méter és ott vagyok. Szakad a hó, de rohanok, már régen rám vár. Megbeszélünk egy találkozóhelyet, odarohanok. Végre meglátlak, nagyon örülök. Dühösen váltunk el, megint megbántottalak. A buta gondolataimat, és félelmemet megint hisztivel adtam a tudtodra. Legszívesebben agyon ütném magam, de eközben epedve várom, hogy újra megbocsáss. És Te újra megteszed. Hálát érzek és még mélyebb szerelmet.
Nem érted: úgy gondolod, ilyen fiatalon nem lehet valaki ennyire biztos a dolgában. Nem baj, majd megtudod: nem pusztán rajongás, amit érzek. Biztosan tudom, hogy mást nem akarok rajtad kívül. Megérted, bár látom a szemeden, hogy valójában még nem hiszed el. De az évek majd engem igazolnak, és elhiszed.
Túllépünk rajta, megpróbáljuk elfelejteni, és kibékülünk. Én ma is tanultam Tőled, de Te? – Valószínű, hogy picit csalódott vagy, de a tapasztalat, és a plusz évek mögötted állnak, hogy ebből is csak a jót lásd.
Hogy lásd, mennyire szeretlek, és ragaszkodom hozzád. Mert bizony így van.
Haza már együtt érkezünk, szerelmesen akár a galambok. Te már szinte nem is emlékszel, de én jó mélyen bevéstem a tananyagot. Milyen hibát ne kövessek el a közel- és távoli jövőben.
Majd lehunyom karjaidban szemem, s holnap vár egy régi – új nap, Garden City-ben.
