Ebben a világban az emberek nem pénzért, hanem időért dolgoznak, ami szabadon adható-vehető, ellopható. Akinek sok van, akár örökké fiatal maradhat, akinek kevés, soha nem lehet biztos abban, megéri-e a másnapot. Ha az óra lenullázódik, tulajdonosa szíve leáll. A Lopott idő alapötlete zseniális, a filmnek viszont se eleje, se vége. Kár.
Főhősünk Will Salas (Justin Timberlake), aki a gettóban él – 25. születésnapját már sokadszor ünneplő – édesanyjával, Rachel-lel (Olivia Wild). Mivel órájukon általában nincs egy napnál több idő, életük folyamatos rohanás, egészen addig, míg Will több mint egy évszázadnyi időhöz nem jut egy életunt idegen által. A sors furcsa fintora, hogy Rachel órája nagyjából ezzel egy időben lenullázódik, így Will elindul a gettóból az időmilliomosokhoz, hogy elégtételt vegyen körzete nevében, ahol az adók és árak emelésével egyre erőteljesebben szabályozzák a túlnépesedést.
Bár gazdagék városa nem tűnik túl kicsinek, Will viszonylag hamar összefut Weis-ékkel, akik lényegében döntenek a világ időellátásáról, és akik számára garantált az örök élet, csak épp testőrökkel a hátuk mögött nem igazán tudnak mit kezdeni vele. Will – annak ellenére, hogy a megszokott rohanás miatt nehezen veszi fel az időmilliomosok lassú tempóját – könnyen beilleszkedik az elit társaságba, ám már az első társasági eseményen lecsap rá Raymond Leon (Cillian Murphy) és az időrendészet. A vád: gyilkosság. Will túszul ejti Mr. Weis hatalmas szemű lányát (Amanda Seyfried), és legújabb, több évtizedbe kerülő autójával menekülni kezd, hogy a majdani váltságdíjjal segítse a saját körzetében élőket. Sylvia Weis viszont a várakozásokkal ellentétben egyáltalán nem értékes apja számára.
A film – ahogy már írtam – zseniális alapötletre épül, de nem szól akkorát, amekkorát szólhatott volna. Hiányzik az előzmény, valami magyarázat arra, hogy az emberiség hogyan jutott oda, ahova, hiányzik az igazán emberi vonal, valami, ami miatt azonosulni tudnánk a szereplőkkel, és hiányzik a jól felépített történet is, hiszen a film végén nem érezzük, hogy előrébb jutottunk volna.
A színészek, a karakterek jók – bár a magyar szinkron jelentősen csökkenti az élvezeti értéket –, de a történet hiányosságai miatt mégsem hiszünk a küldetésükben. A „segítsünk a rászorulókon” vonulat nagyon rendben van, nagyon emberi, de nem érezzük, hogy végleges megoldás születne, sőt.
A Lopott idő, mint társadalomkritika, mondhatni, első osztályú, mint sci-fi már kevésbé. Ha viszont egy közepesnél valamivel jobb akciófilmre vágyik az ember, nyugodtan üljön be rá, garantáltan nem fog csalódni.
Somlyai Dóra
