Film

Kritika: Bizalmi állás (Jaume Balagueró: Amíg alszol, 2011)

2013. 09. 10. • Szerző: Olga
Kritika: Bizalmi állás (Jaume Balagueró: Amíg alszol, 2011)

Biztos mindenkinek volt már olyan érzése egy közvetett környezetében élő személlyel kapcsolatban (bár lehet, hogy csak én vagyok túl paranoid), hogy valami nem stimmel vele...

Olyan emberekre gondolok, akikkel nincs közelebbi kapcsolatunk, de akár napi rendszerességgel is látjuk őket a buszon vagy a közértben, így van alkalmunk fantáziálni arról,
hogy milyenek lehetnek ők, milyen életet élhetnek. Az arcberendezésükben van valami, ami (talán nem véletlenül), azt sejteti, hogy a jámbornak tűnő mosoly egy sötét személyiséget/titkot rejt, kertjükben esetleg néhány elásott, megcsonkított hulla vár feltárásra. Kevés ember kelt ilyen megmagyarázhatatlanul negatív és nyugtalanító emóciót, de kétségtelenül létezik ez a jelenség. Akinek ismeretlen az érzés, annak a továbbiakban taglalt film főszereplője, César (Luis Tosar), ismerőssé fogja tenni. Ő pontosan a leírt fizimiskával rendelkezik, mondhatni a mintapéldánya ennek a karakternek. Egyszerűen tökéletes!

Nos, Jaume Balagueró spanyol rendező neve ismerősen csenghet az európai horror kedvelőinek hiszen ő jegyzi többek közt rendezőként és forgatókönyvíróként is a Rec (2007) vagy a Darkness A rettegés háza (2002) című filmeket. Az alkotó ezúttal egy nyomasztó pszicho-thrillerben mutatja meg magát, ismét bebizonyítva, hogy fölöttébb kedveli a pesszimista végeket (lásd pl. az említett horrorokat).

Az Amíg alszol (2011) című film nem divatos abban az értelemben, hogy nem a látvánnyal, sokkal inkább a történettel próbál lebilincselni. Sikerrel! Az akció,- és CGI tengerben szinte éhezik az ember az ilyesmire. Végre egy jól megírt forgatókönyv, ami önmagában is megállja a helyét mindenféle optikai tuning nélkül. Ez a történet a psziché felé nyúl, melyben a narratíva, a különleges atmoszféra és nem utolsó sorban a színészi játék nyűgözi le a nézőt. A cselekmény lassú folyása közben az alkotó végig fenntartja a feszültséget, a suspencet, így egy pillanatig sem lélegezhetünk fel. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ez az utóbbi idők egyik legfelkavaróbb filmje. A téma, a főhős elvetemült jelleme, a rendkívül valószerű ábrázolásmód, a hiteles színészi játék miatt mindenképp.

A történetben César egy társasház portásaként elhivatottan küzd a lakók életének megkeserítéséért.  A hozzá hasonló szociopaták többnyire ezt teszik, ebben nincs semmi meglepő, az azonban újdonságként hat, hogy mindezt látszólag indíték nélkül teszi. Őt nem a bosszú hajtja, hanem a zsigeri gonoszság. Életének egyetlen célja, hogy a körülötte élőket, önmagához hasonlóan, boldogtalannak lássa. Az egyik lakó, Clara (Marta Etura) személyében, azonban emberére talál, hiszen a mindig kedves lány arcáról nehéz letörölni a mosolyt. César célja elérésének érdekében éjjelente tör be a lányhoz. Miközben Clara alszik, (a betolakodó persze kicsit rá is segít az alvás mélységére egy kis kloroformmal) szorgosan és módszeresen tevékenykedik a lakásban. A férfi egyre elszántabb, eszközei pedig a történet előrehaladtával egyre brutálisabbak lesznek. Kezdetben levelekkel zaklatja a lányt, majd mérgezni kezdi a szépségápolási szereit, később csótányokkal fertőzi meg a lakást. A portás nem hibázik. Ha mégis, azt rögtön kijavítja. A legfeszültebb helyzetben is képes improvizálni, kézben tartani az eseményeket, ha a precíz, mértani pontossággal kivitelezett terveibe megpróbálnak belekontárkodni (lásd Clara barátját vagy szomszéd kislány zsarolási kísérleteit.)

A film, a lélektani hatást egyszerű, hétköznapi szorongásainkra építi. Felidézi az esti lefekvés előtti nyugtalanító érzést: Vajon bezártam az ajtót? Az ismerős félelmeket váltja valóra, amikor reprezentálja milyen is az, ha tudtodon és akaratodon kívül valakinek szabad bejárása lesz a legintimebb területre, a saját otthonodba. Ehhez, az alvó állapotban lévő kiszolgáltatottság, védtelenség ősi félelmét is társítja. Számos horror épült már erre a témakörre, például, hogy csak egy klasszikust említsek a Rémálom az Elm utcában (1984), de ez a film attól igazán hátborzongató, hogy az elalvástól való fóbiát egy valós kontextusba helyezi, ami olyan hitelesen van megkonstruálva, hogy tényleg az az érzésünk támad, hogy a látottak akár velünk is megtörténhetnek.

A bevezetőben kifejtett jelenség negatív hősét, a filmben, César testesíti meg. A példával ellentétben azonban személyisége nem marad az ismeretlenség homályában (nem is kétséges, hogy ő tényleg pszichopata) és nem is marad kellő távolságban. Betör Clara lakásába, életébe és a Miénkbe is!

César az utóbbi idők legjobban eltalált negatív karaktere. Az információ, miszerint a bejáratos portásnak a korábban vázolt sötét Én az egyedüli, amivel rendelkezik, rögtön a történet elején kiderül. Nincs másik Énje, nincs jó Énje! Ő, az a velejéig romlott lény, akinek a céljai eléréséhez színészkednie kell, hogy tervének véghezvitele előtt semmiképp se lepleződhessen le. Jámbor ábrázatot felvéve, kedvesen cseveg a lakókkal, miközben mélyről jövő undort érez minden ember iránt. A film egyik csúcsjelenete a lezáráson túl mely César kegyetlenségét ékesen bizonyítja, amikor az idős, kutyás hölgynek Sra. Veronícának (Petra Martínez) a szemébe nézve, mérhetetlenül rideg higgadtsággal, kéretlenül, ámde hosszan ecsetelve tárja fel a nő életének hiábavalóságát. A lelki terror brutalitása nagyobb sebet üt, mint a legvéresebb horror.  

A Césart megformáló Luis Tosar színészi teljesítménye legalább annyira figyelemre méltó, mint az általa játszott karakter kíméletlensége. Alakítása mindenféle erőlködéstől mentes. Tosar annyira természetes a szociopata szerepben, arcjátéka olyannyira valós, hogy hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy egy színészt látunk a vásznon, aki nem feltétlenül azonos a szerepével.  

A film tulajdonképpen a tökéletes bűntény megvalósítását tematizálja, így paradox módon eléri, hogy izguljunk Césarért, illetve a lebukás miatt. Ez nyilvánvalóan ambivalens érzést von magával (a befogadó részéről), hiszen nem kifejezetten felemelő egy beteg elemével azonosulni. Nem csak a tematika, de a tálalás módja is feszültségkeltő. A narráció, a kezdő jelenetben felmerülő egzisztenciális kérdést nyitva hagyja, melyre egészen a zárlatig nem kapunk választ. A válasz, ami egyben a csattanó és maga a film is olyan, amit emészteni kell és ehhez a stáblista lefutásának ideje is roppant kevésnek bizonyul. A film még egy mindenre felkészült, horroron nevelkedett néző lelkét is képes megtépázni.


Szerző:
Olga
Taksony

1985
Követem

« Előző cikk
Következő cikk »
Tékozló szív… mit kíván?Tékozló szív… mit kíván?
A Tékozló szív nyugodt, csendes, nem akar sem felesleges akciókkal, sem felesleges dialógusokkal fárasztani minket. Az elbeszélés ...
Janisch Attila: Másnap (After the Day Before, 2004)Janisch Attila: Másnap (After the Day Before, 2004)
Janisch Attila Filmszemle Fődíjas filmjének főhőse az álmok, vágyak és az átélt események útvesztőjében tévelyeg... ...

Legnépszerűbb cikkek »
Vámpíros film – Alkonyat fanoknak kötelezőVámpíros film – Alkonyat fanoknak kötelező
Mi is lehetne hálásabb feladat annál, mint amikor egy kasszasiker filmből paródiát készíthet valaki. Az Alkonyat filmek ...

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése: