Fátum
Tarisznyája legmélyéről újfent
előhúzza Fátum könyvét
a beláthatatlan fellegek vezére.
Ha bárki emberfia fürkészve
beleböngészne, kisvártatva
rálelne tulajdon földi nevére.
Színes oldalak illata
úszik odafent, hogy a matéria
beleolvassza majd a légbe,
testet öltsön egy életfogytig,
magát vesse bele
hányódásba, szürkeségbe.
Megtanuljon kegyesen
adni, átölelni,
összekulcsolni kezeket,
valakinek hiányozni,
érteni, elfogadni,
ápolni okozott sebeket.
S hogyha oldalán fordítanak
egyet, vallomását megtehesse
kamaszos büszkeséggel:
Voltam, ki a szeretet arcába nézett,
s meglátta magát tündökölve
sok kis titkos gyöngeséggel.
Ki tudja?
Ki tudja, hány emlékszórvány
íródik le egy perc alatt,
hány fuldokló gondolat
kering egy szív körül?
Ki tudja, miért szerettem bele
szavak földöntúli világába,
néztem tükörfényes tányérjába
sóhaját kapva örökül?
Ki tudja, mit rejtenek
gömbölyített betűformák,
ha rajongó rímszálak fogják
lélektollam legfölül?
Ki tudja, mit ér a költő
univerzum sodrába veszve,
kibújhat-e felvértezve
lobogó pátosza mögül?
Periférián
Becsületét hátára csapva
periférián ácsorog az ágrólszakadt,
gyökértelen sorspoggyászában
megfogható már semmi sem maradt.
Kósza mosoly a legúribb falat
cingár gyomrának, s Fehérlófia nyomán
paralel fut Kálváriáról le -
felhőlétrán fel, csúszós küszöbön át,
hol hangtalan üdvözli az angyalarzenált.
Olcsó vágyaiból faragott totemét
most poros eskük bomlasztják le,
így küldi az égi rendező Pilátus elé.
Törhetetlen álomkapu tárul ki felé,
már nem látomás a terített lakoma,
andalító dalba jóllakottan súgja, holnap
újjászületik, mint a király maga!
