Zarándokúton
Úton érzések és gondolatok között,
szerelem zarándokútján szárnyalunk.
Olykor stoppolunk hunyorgó pillák mögött,
vagy állomások felett átsuhanunk.
Máskor megállunk egy-egy ábránd-zöld jelzésnél,
poggyászunk buja parázzsal tömjük tele,
ám sokszor a képzelet villanása elég,
és szívünk e fantomképbe remeg bele.
Hazajáró vándorként nézünk a pillanatra,
egérutak tömkelege cifrázza térképünk,
gyémánt koronát ruházunk ködfoltos tegnapra,
végcél helyett olvadékony ölelést kergetünk.
Jóllakott vágyaink huppannak puha paplanra.
Szerelem, fuss! Veled időtlenül menekülünk!
Bőség
Rózsadombi villájában ülve,
ápolt arcát két tenyerébe szegte.
Körülnézett a festett falak között,
s szemébe sós harmat költözött.
Útja emlékei villogtak előtte,
falusi rokonok higgadt jókedve.
Selymes a tavuk medence helyett,
csillagok égnek, nem városi fények,
telefon nincs, hangjuk annál cserfesebb,
a forrásvíz nem üvegpalackban pezseg.
Otthonuk mind a dombok, mezők,
kutyáik igaz barátok és őrzők.
Ő csak álmában megy ki a kertbe,
szakít egy rózsát a kredencre,
cserébe földig érő ablakok nyújtják
a luxuspanoráma gazdag pompáját.
És újra rózsadombi villájában ülve
a bőség jelentésén töprengve
körülnézett a festett falak között,
s szemébe merész döntés költözött.
Villámlás
Szél fújja a pillanatot,
örömtől könnyezik az ég,
fényt gyújt szemembe,
belevillant szívembe,
mintha csak utánozná érzéseim.
Kánikula szorító bilincsét
könnyűszerrel töri szét,
kábulatból magához tér,
s válaszadás nélkül
durcásan mormogja kérdéseim.
Áramvonalas szárnycsapások
legyezik az izzadt fákat,
gondolataiktól fáznak,
s a vihar végül bejelöli lelkem
a súlytalanság térképein.
