A vágy kígyója
Én álmodom, Te cselekszel.
Én megírom, Te több leszel
egy szereppel,
mit játszva félrecsapsz, ha kell.
De ha megremeg ringó testem,
a vágy kígyójává válsz,
s némán hozzásimulsz lelkemhez.
Tudom, hogy lángolsz,
tudom, hogy hevülsz fel,
s Te ismered izzadt hangom,
nyelvem ébredését lüktetve...
Velünk futó érintések
siklanak gyertyafény homályába,
érted az árnyékok mozgását,
ahogy együtt csillanunk az éjszakába.
Édes az alkonyat.
Ahogy körberajzolja ölelésünk kontúrját.
Levetkőztet, lángra lobbant,
megpendíti buja hárfánk legvékonyabb húrját.
Mosolyunk eggyé válik,
valahol csillag robban értünk,
hangosan lihegi a mennybolt,
a sors fényes lépcsőjére léptünk.
Vénasszonyok nyara
Fodros hullámcsipke békés folyópartot díszít,
a Nap utolsó leheletével babonázón melegít,
simogat, míg e csendéletre nosztalgia száll,
kacsakő koppanása elriaszt pár vadkacsát,
messzeség közelléte, közellét messzesége
már csak két jámbor szívben továbbélve
vágyak szorításában egymás mellett fekszik,
még huncut Szélanya is elcsendesedik,
hogy féktelen pulzuszakatolást hallhasson,
míg harmónia csücsül egy másik mellkason,
kell ez, kell ez, eltűnni végleg úgysem tud,
a lélek nem felejt, csak lázasan körbefut,
játszótársak találkoznak a mostban élni újra,
mint nyúlánk fák harmatmantrát zúgva
utaznak a pillanatban, csak a fényár arcukon
tudja, belülről vagy kívülről csillognak..
Meztelen lélek
Szolgálatba lép a Hold, jelet kutat,
fürkészőn áttöri szendergő tó jelenét,
zümmögő nádas lüktetésének kinyit utat,
nyáréji szellő élvezi szerepét.
Meztelen lélek, s meztelen test forrong,
gyertyaláng falra vetül, mint festék vászonra,
két vándor egymás csillagrendszerében bolyong,
e lehámozott nemiség páncélja
félredobva hever ráncos szőnyegen,
összefonódott szerelmet tart fogva egy ágy,
kibújni dunyha alól többé már nem akar,
sőt annál mélyebbre húzza be a vágy.
De legbelül néma óra szüntelen ketyeg,
s túl hamar felébreszt, ideje hazamenned!
