Van ugyebár az alánevetős stílust képviselő, ahol megszabják a nézőnek, mit tartson derűsnek, és van az elmúlt évtizedben megszaporodó valóságshow elemeket felhasználó – kameraszobás kibeszélő - áldokumentum műfaj (mockumentary), amelyik az operatőrt, és vele a nézőt is berántani igyekszik a cselekményekbe. A városfejlesztési ügyosztály ez utóbbihoz tartozik, ahol is a filmhumor egyik eszközévé lép elő a kamera, amibe itt nem tilos belenézni a színésznek, hanem egyenesen kötelező konkrét szituációk alatt, akárcsak a kikacsintás, a zavarodottság leplezése, vagy akár a hangos gondolkodása közben.
A Városfejlesztési osztály forgatása a 2009-es indulása óta töretlenül folyik, méghozzá az ’ősapjának’ számító The Office stábjával, hiszen az alkotógárda közös, ezért a spin-off jellege cáfolhatatlan, amit egy összekötő színésznő, Rashida Jones jelenléte is erősít, habár nem azonos karaktert alakít.
Ugyan hazánkban nem sokak kedvenc sorozata, hiszen nem egyértelmű és néha nehezen emészthető a humora, mivel a szatíra köpönyegét kevésbé rántja le önmagáról, így elsőnek inkább egy érthetetlen bürokratikus maszlagnak tűnik a jómódú Amerikából, mintsem egy mesterkélt gúnyolódásnak a sokszor feleslegesen felduzzasztott csinovnyik-kasztról, ennek ellenére szülőhazájában nagy sikernek örvend.
A sorozat középpontjában egy fiktív Indiana állambeli város, Pawnee városházának egy szinte jelentéktelen ügyosztálya, a városfejlesztés és annak tisztviselői állnak, akik próbálnak hitelt adni Parkinson-törvényének. Ez egy olyan szatirikus tétel, amely kimondja, hogy a munka mindig kitölti az elvégzéséhez rendelkezésre álló időt, és főleg a köztisztviselők ellen irányul, akik Parkinson szerint feleslegesen találnak ki maguknak még több feladatot, és az adófizetők pénzének terhére növelik a bürokratikus papírmunkát. Magyarosan szólva: az íróasztal munkát keres magának.
Ha kikarikírozzuk ezt a közgazdasági tételt, akkor megkapjuk ennek a városfejlesztésnek az esszenciális komikumát: a munkalkoholista és dinamikusan lelkes főszereplőn kívül minden más kolléga csak fogja a port az íróasztala székén üldögélve, beleértve az osztályvezetőt is, és jobb esetben csak aktatologatással foglalkoznak nagy unalmukban, de nem ritka a tudatos munkakerülés sem. Az érdemi munkát a főszereplő Leslie Knope (Amy Poehler) hajtja végre a rendszeres gyűlések és lakossági fórumok szervezésével, a hivatalok közötti kapcsolattartással, új feladatok felismerésével és valós vagy álproblémák megoldásával.
A szitkomokra egyébként sem jellemző masszív központi történet az első és második évadban egy építési gödör parkosítása, a harmadikban pedig a csődbe ment városháza egyetlen jövedelmező fesztiváljának a megszervezése, természetesen a komédiák karácsonyfa-struktúrának megfelelően ezekre bőven ráakasztanak megfelelő melléktörténeteket és fordulatokat, így cseppet sem tűnik unalmasnak, vagy sivárnak egyetlen epizód sem.
Ha valamiben megérne egy misét a Parks and Recreation, akkor az mindenképpen a karakterológia szegmense lenne, ugyanis az aprólékosan kidolgozott gegek legnagyobb hányadát mégis csak a szereplők jelleméből adódó kiütközések adják, amiket az elején ismertetett ’kibeszélésekben’ első kézből érkezik.
A szélsőségesen kifaragott szereplők viselkedése és az ebből adódó cselekvéseik a kontraszt-komikumot építik, és csak igen ritkán lépnek bele a túlzottan abszurd és életképtelen Mr. Bean-féle figurák határmezsgyéjébe.
Mert itt a lelkes főszereplő altruista és karrierista egyszerre, az osztályvezető őszintén munka-ellenes és antibürokratikus, az életkorát még szellemiekben el nem érő zenész-életművész súlyosan infantilis, a túlvezérelt-partiarc kolléga tenyérbemászó modorú, a magatartás-zavaros tinédzser leányzó pedig egyszerűen furcsa, hogy csak a főbb szereplőkről ejtsünk említést, holott Chris Traeger (Rob Lowe) karaktere egy egész értekezést is megérdemelne.
Ezek a teljesen egyéni karakterrajzok nagyon hasonlítanak a japán anime műfaj jellemformáira, akik az utolsó hajszálig, illetve a legapróbb ruhanemű viseléséig elütnek egymástól, ezzel is kihangsúlyozva egyéniségüket, személyiségük egyediségét, nem beszélve a belső motivációikra, amelyek a viselkedésükben öltenek testet.
Jó néhány amerikai tévésorozat narratívája előszeretettel hajlik a rajzfilm-komédia eszközkészletére, ezáltal a valóság-szagtól nagyon is elütő terméket sikerül produkálniuk (tessék csak az Rém rendes családra, vagy a Már megint Malcolmra gondolni), és a Városfejlesztési ügyosztály valóban közelebb áll a Simpsonékhoz, mint egy ’komoly’ krimihez illetve helyszínelő sorozathoz, – és ami fontosabb - vagy egy mezei tévékomédiához. És itt nem a tartalomról esett szó, hanem a formáról, vagyis főleg a megjelenítésről és a képszerkesztésről, vágásokról.
Amy Poehler színészi teljesítményének színvonalát fémjelzi a már kétszeres Emmy-díj jelölése Leslie Knope szerepéért, és a kamera túloldalára is jutott a tehetségéből, hiszen mint producer, az első 33 részt felügyelte, és két epizódnak a forgatókönyvét is ő írta.
A képernyő és a valóság összekacsintása kevés színésznek jutott osztályrészül, de Amy Poehlernek, és a kanadai származású, szintén televíziós színész férjének, Will Arnettnek legalább kétszer már sikerült ez a bravúr. Az Ítélet: Családban Arnett névtelen feleségét játszotta el a valódi, majd a Városzfejlesztési osztály egy epizódja erejéig egy különös randevúig sikerült ismét összerázódniuk.
A színészek nagyszerű és hiteles alakítása, a kamerába ejtett elképesztő fintorok és grimaszok, és a kitalált, de teljesen életteli Pawnee város kacagtató részleteiért –és gúnyos faliképeiért- mindenképpen érdemes figyelemmel kísérni ezt a nem éppen közönséges televíziós sorozatot.
Kőszegi Ádám (Adams)
