Film ajánló

Úgy tűnik, Woody Allenről soha nem lehet végleg lemondani; egy-két mellényúlás után még mindig képes olyan filmet készíteni, ami magával ragadja a közönséget, jelen esetben a fiatalabb korosztályt is.

 

Mr. Allen újabban nem színészekhez, hanem szerepekhez ragaszkodik. Az Éjfélkor Párizsban főhőse Gil (Owen Wilson), az író, aki menyasszonyával, Inezzel (Rachel McAdams) a francia fővárosba utazik üzleti ügyben. Gil szerelmes Párizsba – konkrétan a ’20-as évek Párizsába, éjszaka, esőben –, leendő felesége viszont Malibuban képzeli el közös jövőjüket. Nem indul valami jól, állapítjuk meg, és lélekben már készülünk a másfél óráig tartó elidegenedési folyamatra, végül a szétválásra. Szerencsére nem ezt kapjuk. Inez egyik este táncolni megy barátaival, Gil pedig eltéved az étteremből hazafelé. Az óra éjfélt üt, Gil előtt megáll egy autó, és látványosan ittas utasai már-már erőszakosan invitálják, hogy tartson velük. Az író beszáll, és néhány perccel később a XX. század elején, egy összejövetelen találja magát Cole Porterrel, Scott és Zelda Fitzgeralddal. Bár távozás után maga sem biztos benne, hogy mindez valóban megtörtént, másnap is visszamegy a helyszínre hitetlen menyasszonyával, ám az autó érkezését már egyedül várja. Gil egyre jobban elmerül a ’20-as években, megismerkedik példaképeivel, Hemingway-jel, Picassoval, közös szerelmükkel, Adrianaval (Marion Cotillard), Dalíval (Adrien Brody), Buñuellel, készülő regényét Gertrud Stein (Kathy Bates) véleményezi, a jelenben viszont egyre boldogtalanabb az esküvőre készülő Inezzel és szüleivel. Idővel rá kell jönnie: mindenki menekül, mindenki egy múltbeli, idealizált korba vágyik vissza, hiszen a jelen kiszámíthatatlan, de unalmas, az ember sokszor nem találja benne a helyét. Pedig a boldogságot – ahogy a film befejezése is mutatja – a jelenben is meg lehet találni. 

 

Az Éjfélkor Párizsban szerethető, okos film, és kivételesen a romantikus vígjáték besorolással sem lőttek mellé. Örvendetes, hogy megszabadultunk Scarlett Johanssontól – és a Woody-múzsáktól úgy általában –, jót tett a filmnek a változatos szereposztás. Owen Wilsonnal kapcsolatban voltak fenntartásaim, hiszen ő úgy általában nem szimpatikus, viszont ellenszenves, de Párizs és ez a történet meglepően jól állt neki. Rachel McAdamsnek és Marion Cotillardnak nem jutott túl nagy szerep, a hangsúly sokkal inkább Gil-en és az idő közben felbukkanó művészeken van. (Ha a közeljövőben valaki filmet forgat Dalíról, és nem Adrien Brody-t kéri fel főszereplőnek, magára vessen!)

 

Az idősíkok nem lettek annyira megbonyolítva, hogy logikailag bele lehessen bukni, de ha valaki nagyon akar, azért tud kötözködni – már csak a pillangóeffektus miatt is. Ezeken az apróságokon és a párperces üresjáratokon viszont jelen esetben érdemes szó nélkül túllépni, hogy elmondhassuk, láttunk egy hangulatos, eredeti filmet, jó zenével, jó színészekkel, Woody Allen-féle happy enddel.