Az utóbbi időben sokat agyaltam azon, mi a jobb: magányos tengődni egy párkapcsolatban, de azt mondani igen, nekem van pasim, vagy inkább effektíve boldognak lenni egyedül?! Hiszen a párkapcsolat szóról mi jut az eszünkbe? Első sorban a szerelem, majd a szex, aztán a boldogság. Ha bármelyik „molekula” is hiányzik, akkor ott már baj van. Jómagam egy tini kori csalódásból kifolyólag roppant nehezen alakítottam ki, a szó hagyományos értelmében vett párkapcsolatot.

Egészen addig a pillanatig baromi izgalmasnak bizonyult minden, amíg szóba nem került az egy párrá való válás rémisztő gondolata. Így hát inkább voltam egyedül s hittem a nagy szerelem eljövetelében. Ugyanis a legnagyobb probléma rendszerint az volt, hogy nem éreztem azt a bizonyos bizsergést, a delikvens egy fikarcnyit sem mozgatott meg, s hát kémia nélkül mit sem ér az egész. Így hát inkább voltam egyedül, mint sem hogy beleerőszakoljam magam valami olyasmibe, aminek nem hogy jövője nincs, de jelene se. Azonban most nézzük meg kik azok a szinglik s kik párkapcsolatban élők.

A szingli független s ezt az állapotot maga választotta. Ráadásul még élvezi is, annak ellenére, hogy a társadalom szemében gyakran fehérmájúnak van titulálva. Az egyedüllét minden percét tartalmasan tölti, imádja a szabadság illatát, nem függ senkitől, fontos számára az egyediség s természetesen saját maga. Gondolhatnánk, hogy az ilyen nőben túlteng az egoizmus, s talán így is van, de saját maga által választott egyedüllétének kizárólagos oka, hogy nem találja azt a bizonyos férfit. S tulajdonképpen még csak nem is keresi. A „Nem hajkurászom a boldogságot, hagyom, hogy az hajkurásszon engem” elv szerint él, és erre még büszke is. Szingliként majdhogynem bármit megtehet, vadsága s lázadása csak úgy vonzza a férfiakat, de mihelyst megkapja őket, szinte rögtön taszítja is magától s mihamarabb tovább áll. Persze, ahhoz, hogy valaki szingli legyen nem kis kitartásra van szükség. Hiszen, ha az ember lánya egyedül van, sokkal nagyobb valószínűséggel szembesül a saját hibáival. Aztán persze a szingli lány életében is eljön a pillanat, amikor egy reggel felébredve, hihetetlenül üresnek talál mindent és úgy érzi szüksége van egy társra, egy támaszra. S ekkor indul meg a vadászat. A hajsza, a „tökéletes” partnerért. Azonban az évek során kitanult fortélyoknak köszönhetően nem kell sokáig keresgélnie, ha elhatározása valódi és ténylegesen komoly kapcsolatra hajt, akkor záros határidőn belül felbukkan az ideális férfi. Amikor pedig lehiggadt, amikor sikerül megszelídíteni a legjobb társsá képes válni.

A párkapcsolatok a kezdeti stádiumban szinte már tökéletesek. Rajtunk van a méretes rózsaszín szemüveg. Mindent ezen keresztül szemlélünk, így a pasi, a programok és maga az élet is kifogástalannak látszik. Aztán az ember feletti képességgel felruházott férfi elkezd tökéletlenül viselkedni, a programok ritkulnak, az együtt töltött idő csökken s hirtelen kezd mindennek nagyon valóság szaga lenni. S megkezdődik a küzdelem, a se veled se nélküled kapcsolat. Aminek ugyan értelme nem sok, mégis sokan képtelenek kiszállni, szerelemre meg egyéb másra hivatkozva. A fejükben mégis ott motoszkál a függetlenség csábító gondolata. Mégpedig, hogy mennyivel is jobb volna egyedül, mennyivel könnyebb és szabadabb élet lenne. A megvalósításig, azonban sosem jutnak el, mert téveszméjük, hogy szükségük van a férfira, aki erős, aki megvédi őket s, aki támaszuk lehet. Az ilyen nőtípus általában iszonyú féltékeny, ám eme féltékenység a saját bizonytalanságából táplálkozik. Azok a nők, akik helytelenül választanak partnert, gyakran hatalmas hangulatingadozásokon esnek át. A melankóliából villámgyorsan képesek a jókedvűvé válni, a magánéleti helyzetük függvényében. De miért választunk rossz partnert? Ez viszonylag egyszerű: mert a rosszfiúkra bukunk. Azokra az szinte elérhetetlen, csapodár példányokra, akiknek a szemében pajkos fény vibrál s akik, akár egyetlen szavukkal képesek levenni lábunkról. Csak hogy ezen férfiak korántsem a hűség és az odaadás mintapéldányai. A probléma ott kezdődik, hogy mi nő túl idealizáljuk a férfiakat. Belemagyarázzuk még a leglehetetlenebb fickókba is, hogy van bennük valami különleges. Persze az ilyen férfiak sosem unalmasak, de ettől függetlenül gyakorta átvernek. Mi pedig bízunk a soha el nem jövő változásban. S bár az ilyen kapcsolatok értelmetlenek, sokan társfüggőségükből kifolyólag sokáig, néha egy életen át hagyják, hogy megalázzák őket.

Összegezve tehát: Talán néha jobb az egyedüllét. Addig a pillanatig, míg a szingli lét előnyeit élvezzük, na egészen addig boldogok is lehetünk. Mert minden csak az időzítésen múlik. Tudni kell, mikor bonyolódjunk bele egy kapcsolatba s természetesen avval is tisztában kell lennünk, hogy mikor kell lelépni. Ugyan a rosszfiúk mindig ott settenkednek, de néha-néha, egy-egy szerencsés esetben ezek a rossz fiúk is képesek a változás útjára lépni: ÉRTÜNK. Hisz a mesék néha valóra válnak, csak ne gondoljuk, hogy minden pali szőke és fehér lóval jön.

Galéria